Karácsonyi ajándék-menü 1000 éhezőnek
Általában a börtönből kikerültek ott folytatják, ahol előtte abbahagyták. Ám akad, aki példaértékű új életet kezd!
Japán szerkesztőségünkhöz eljutott a híre egy pesti vendéglátós nagylelkű kezdeményezésének. Pintér Péter öt fős vállalkozása karácsonyonként több száz rászorulót lát vendégül ingyenes, többfogásos ebédre.
Az idén ezer magányos éhező élheti át a Szeretet Ünnepét náluk.
Mennyire szeretjük egymást mi, emberek? Teszünk-e bármit is az elesettekért? Néha politikai pártok is állítanak jelképes ingyen konyhát, de csakis a választások előtt. És ez – valljuk meg – nem az igazi!
Lapunk főszerkesztője Tokióból, magyar szerkesztője pedig Budapestről kereste meg – bejelentés nélkül, „álruhás Mátyásként” – e jótékony vállalkozást.
A Bakancsos Piac bejárata, szemben a Bakancs Büfé
Doma-Mikó István és Nagy Katalin riportja
Budapest XVII kerületében, a Bakancs utcai Használtáru Piacon, közvetlenül a főbejáraton belül található a „Bakancs” büfé. A vendéglátó egység konyhából, kiszolgáló helyiségekből, és téliesíthető teraszból áll. A terasz hat hangulatos asztallal, 26 férőhellyel várja az étkezőket.
A patyolattiszta konyhában serényen dolgozik a tulajdonos házaspár, és a 3 főből álló személyzet. Húst szeletelnek, paníroznak, sütnek, „orrcsiklandó” illatok szállnak a levegőben. A vásárlók a kiszolgáló pultként is működő konyhaablaknál állnak sorba. Ott kapják meg a sülteket, és a különböző szendvicseket. A sütést-főzést és a kiszolgálást gyorsan, rutinosan végzi az összeszokott csapat.
A háttérben a többiekkel összhangban paníroz és süt egy termetes férfi. Ő Pintér Péter, a főnök, a tulajdonos, a jótékonysági gépezet fáradhatatlan motorja.
Nem szólítjuk meg rögtön, beállunk a sorba, ételt és üdítőt vásárolunk nagy kíváncsisággal. A tejfölös-sajtos lángos és a rántott csirkeszárny illatos, és finom. Az ízek nagyanyáink konyháját idézik, régmúlt vasárnapok ebédjének hangulatát. Miután mindent az utolsó morzsáig eltüntettünk, szólunk Pintér Péternek, hogy várjuk a teraszon egy beszélgetésre. Ő akkurátusan befejezi a panírozást, rendet rak maga után, szögre akasztja a fehér kötényét, aztán már itt is van.
Nagydarab, fiatalos, vidám, mosolygós férfi. Simára borotvált arccal, makulátlan eleganciával és stílussal. A bemutatkozás után máris belevágunk a kérdések sűrűjébe.
Doma-Mikó (D-M): Üdvözöljük, Péter! Azért jöttünk, mert érdekesnek találjuk az életútját, az egyéniségét, és a köz érdekében végzett áldozatos munkáját.
Péter (szabadkozik): Nem vagyok én érdekes, egyszerű ember vagyok.
D-M: Nagy szükség van az ilyen „egyszerű emberekre”, akik a munkájukkal és emberségükkel követendő példát mutatnak. Felvirágozna az ország, ha mindenki megtenné azt, amire csak képes. Kíváncsiak vagyunk, mit is adhat manapság a rászorultaknak egy-egy „hétköznapok hőse”?
Péter: Minden vállalkozó sokat tehetne a közért! Például, akinek péksége van, ne dobja ki a maradék kenyeret, tegye azt becsomagolva az ablakba. Annyi a rászoruló, hogy egy óra alatt elviszik. Ám sokan inkább kidobják a maradékot. Nem gondolnak rá, hány embertársukon segíthetnének, de az is lehet, hogy nem akarnak kapcsolatba kerülni a szegényekkel, mert az szégyen. Én asztalhoz ültetem őket, és ha valaki e miatt feláll onnan, megkérem, hogy maradjon, inkább őt is megvendégelem. Tudja, a szegényeknek nincs lehetősége társaságban enni…
D-M: Az ország tönkremehet abban, hogy az emberek egyre inkább önzők, lelketlenek, s az egymással való kapcsolataik durvulnak. Sokan akarják a más javait. Még a szegények között is akad, aki elveszi a másik szegény utolsó falatját. Ön szerint miért alakult így a világunk?
Péter: Mert eltűnőfélben van a „nagybetűs ember”. Akinek arca, szíve-lelke van. Még az én gyerekkoromban is minden más volt. Rengeteget bicikliztünk, fociztunk, akkor még nem volt mobiltelefon. Mégis otthon voltunk, amikor otthon kellett lennünk. Anyám kikiabált az ablakon, vagy kijött a ház elé, akkor már tudtuk, hogy „irány haza!”, mosakodás, vacsora, aztán lefekvés.
Annak idején reggelente az utca tele volt iskolába igyekvőkkel. Most inkább autókkal, mert az iskolásokat kocsival hordják tanulni.
Az „újvilágban” csak a vagyon mértéke számít, mindegy, ki hogyan szerezte.
Régen beszélgettünk egymással, művelődtünk, képeztük magunkat. Manapság mindenki a mobilját nyomkodja, látja, még én is. A kocsiban ülve a rádiót ide-oda kapcsolgatva rádöbbenek, hogy már régóta nem olvastam semmit, és tévét sem néztem.
Annak idején, ha cipőre volt szükségem, a szüleim elkértek a suliból, sétáltunk, vagy buszra ültünk, és a boltban vettünk egy párat. Ám mostanság neten rendeljük az árut, és házhoz szállítják.
A Bakancs Büfé épülete
D-M: Gyerekkorában sokat nélkülözött?
Péter: Nem. Mások panaszkodnak, hogy „jaj, nekem nagyon nehéz gyerekkorom volt”. Az én szüleim előtt le a kalappal, nekünk mindenünk megvolt. Mi, gyerekek tanultunk, sportolunk, és amire szükségünk volt, apukám megvette. Sofőrként dolgozott egy nagyvállalatnál, és a kilencvenes években már vállalkozott is. Volt presszónk, meg terményboltunk. Amikor Pest megyében nem volt kukorica, nekünk a ház alá két vagonnal volt belapátolva.
D-M: Tehát gyerekkorukban jólétben éltek. Mikortól kellett dolgozniuk?
Péter: Korán megszoktuk a munkát. Már tizenöt évesen búzát meg kukoricát rakodtunk. Az iskolából hazaérve várt anyám üzenete, hogy délután jönnek hozzánk áruért, amit addig le kell darálni, csomagolni.
Nagy Katalin (NK): Hol töltötték a gyerekkorukat, itt valahol a közelben?
Péter: Vecsésen laktunk. Ide, erre a környékre, csak a nyolcvanas évek közepén költöztünk. Apám megvett egy régi házat, és egy év alatt felújította. Az utcában laktak a nagyszüleim, szemben a mostani házunkkal. A túloldalra nézve még ma is szinte látom, ahogy gyerekként belépek a kapujukon.
NK: A nagyszülei végig abban a házban laktak?
Péter: A kilencvenes évek közepén eladta a nagyapám, és a mi oldalunkon, mellettünk pár házzal vett egy másikat. Utána azt is eladta, mert az volt a nagy álma, hogy Pilisen lakjanak, mert ő ott született, és ott nőtt föl. Így aztán a végén ott éltek, és ott is haltak meg.
D-M: Egyre több a nélkülöző, aki nem lakhat jól, akinek nincs otthona, az utcán él. Nekik szól a segítségük?
Péter: Mennyi is most az idő? Rövidesen zárunk, és láthatják, ahogy a lányok zacskóba csomagolva kiteszik az ablakba az ingyen elvihető ételeket. Az előbb láttam itt három szegényt, akik gyakran jönnek érte, de néha elviszik a piacról hazaindulók is, akik nem tudtak eleget árulni. Bizony, aki megszorul, beosztja, még másnap reggel is eszik belőle. Nem tudjuk, ki miért viszi el. Azt mondom a lányoknak, hogy csak tegyétek ki, mi nem kérdezünk semmit.
D-M: Miért segít másokon?
Péter: Nem tudom, miért. Már gyerekkoromban is zavart, ha a környezetemben valaki éhezett. Amikor sportoltam, akadtak nehéz körülmények között élő társaim. Elhívtuk hozzánk és velünk ettek. A jó példát a szüleimtől láttam.
Amikor olyan idős voltam, mint most a fiam, miénk volt Vecsés főutcáján a Halász Étterem. Na, ott aztán megfordult mindenféle ember! Ha valaki éhezett, és nem volt pénze, a szüleim akkor is ételt raktak elé: „Egyél nyugodtan, egészségedre!”.
D-M: A családja vallásos?
Péter: Igen, katolikusok vagyunk. Az átlagembernek felfoghatatlan, hogy én milyen eszméletlenül erős hittel élek. Nem majmolom, nem járok gyülekezetbe, vagy templomba. A mindennapi hitem ez a gyerekeimben, a családomban, a munkámban, abban, hogy a fiam-lányom tanuljanak, és sportoljanak. Hiszek abban, amit teszek, amit minden reggel fölkeléskor meg kell és meg tudok cselekedni. Ha valami elmarad, másnap már az lesz az első.
D-M: Tehát tudja, mit akar, nem a tenger hullámain hánykolódó papírhajó. A mai világban fontos, hogy higgyünk valamiben. Önnek is útmutató lámpása a hite?
Péter: Ha már a hitről van szó, elmondom, amit csak nagyon keveseknek mondtam el. Amikor börtönben voltam, a zárkám a kápolna mellett állott. A kiváltságosak délutánonként oda jártak imádkozni, vagy zenélni. Nagy csinnadrattával jöttek, én pedig kérdezgettem tőlük: „Látom, jól érzitek magatokat a kápolnában. Ám a börtön falain kívül is jártatok-e templomba, vagy legalább imádkoztatok-e?” Na, ezek az emberek soha többé nem szóltak hozzám.
D-M: Tapasztalta, hogy nem szeretik, aki megmondja ez igazat?
Péter: Bizony, még itt sem! Például egy mai eset – mutat az ételkiadó pult felé – ott állt a sor, mindenki türelmesen várt. Ahogy látta, én egy másik ablak előtt dolgozom, ott csak háttérmunka folyik. Odajött hozzám egy férfi és rendelni akart. Mondom neki: „Ne haragudj, nem tudlak kiszolgálni, pedig csak egy mozdulat lenne. Ám akkor a többiek, akik sorban álltak és most minket néznek, itt hagynák az üzletet. Remélem, nem haragszol ezért?” Mondja, hogy „De!” Figyelj – mondom –, akkor most inkább elveszítelek téged, a többiek pedig megmaradnak.
D-M: Nem akartam rátérni a börtönre, de ha már említette: meddig volt bent?
Péter: Tizenkilenc hónap és tíz nap. Utána még három hónapot és egy hetet töltöttem otthon házi őrizetben. Én ott is tudtam, hogy mit akarok.
D-M: Általában akik a börtönből kikerülnek, ott folytatják, ahol előtte abbahagyták. A börtönidőknek volt-e köze ahhoz, hogy ilyen nagy fordulatot vett az élete?
Péter: Nem, attól függetlenül döntöttem így. Egyébként is mindig bennem volt, hogy a gyengéket, a bajban lévőket segíteni kell. Fiatalon a pesti éjszakában dolgoztam, na, ott aztán sok minden megtörtént!
NK: Például mire gondol?
Péter: A kilencvenes években akadtak nagy nevek, akiket nem idéznék most. Egyesek már nem is élnek. Én két ilyennél dolgoztam, mindent láttam, mindenen végigmentem. Ennek járuléka volt, hogy hátba szúrtak, és fiatalemberként majdnem lebénultam. Azokat az éveket nem lehetett józanul elviselni, keményen ittam.
NK: Hogyan ismerte meg a feleségét?
Péter: A huszonkilencedik szülinapom életem szerencsenapja. Ekkor egy éjszakai zenés-táncos szórakozó helyen dolgoztam és épp reggelig maradtam. Pont akkor jött be pultozni Petra. Elsétált előttem, én meg megkérdeztem, ”maga meg kicsoda?” Mondja, hogy „én vagyok a reggeli pultos”. Na, mondom, akkor adjon gyorsan két puszit és köszöntsön fel, mert ma van a születésnapom. Felköszöntött, erre rákérdeztem, hogy „van valakid?” Azt mondja „nincs senkim”. Megtudakoltam, mikor végez, és megvártam. Aztán összekötöttük az életünket.
Itt az ideje odahívni Péter feleségét. Petra szabadkozik, nem szokott szerepelni, a férjétől vár felmentést. „Péter, soha nem érünk haza. Nagyon kellek én ide?” Aztán mégis odajön. Kedves, csinos talpraesett asszony, igazi dolgos feleség típus.
D-M: „Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő.” Példaértékű, amit ketten a dolgozóikkal létrehoztak! Érdekel hogyan, és miért csatlakozott Péter vállalásához?
Petra: Ja, hát ez nem volt kérdés. Ő kitalált valamit, mi pedig magától értődően megvalósítottuk.
NK: Hogyan bírja ezt a kemény munkát, hiszen ehhez hozzájön még az anyaság is?
Petra: Ó, simán, megszoktuk. Szerintem még megugrom egy pár évig. Egyelőre még megy, aztán néhány év múlva… na, majd meglátjuk!
NK: A gyerekeik hány évesek?
Péter: Peti fiam tizenöt, a kislányom pedig tizenkettő.
NK: Ők folytatják a vendéglátói munkát?
Petra: Hát, szerintem ők egészen más pályát választanak. A fiam rendészetibe jár. Ő NAV-os rendész szeretne lenni. A kislányom meg fodrász. Rendezvénykor szoktak itt dolgozni velünk, már tudják, mi a munka. Jó lenne, ha ezt folytatnák, de majd az idő eldönti.
NK: Mi az étterem étel-specialitása?
Petra: A lángos, meg a rántott hús a két „vezérételünk”, de az évek során sok más is „csatlakozott” hozzájuk.
Petra sietve elköszön, visszasuhan a konyhába, ahol tovább pakolnak, takarítanak, készülnek a zárásra. Közben egy férfi érdeklődik, hogy jöhet-e Péterhez dolgozni, mire azt a rövid választ kapja, hogy „Ez nem kérdés, bármikor”.
D-M: Tavalyelőtt ötszáz éhezőnek adtak ingyen karácsonyi menüt, tavaly hétszáznak. Robot-munka ez öt embernek és töméntelen pénz szükséges ehhez. Hogyan tudták megoldani?
Péter: Napokig éjjel-nappal dogoztunk, a költségeket pedig kigazdálkodtuk.
D-M: A régi római lokálpatrióták keményen dolgoztak. A jövedelmük egy részét a városuk és a köz javára fordították. Önnél hogyan kezdődött ugyanez?
Péter: Három évvel ezelőtt, december ötödike körül hirtelen ötlettel megkérdeztem a feleségemet: „Mi lenne, ha karácsonykor főznénk a szegényeknek?” Akkor már itt dolgozott Marika néni, meg Zolika is. Mindenki vállalta. December kilencedikén este kiraktam a hírt a helyi újságba és az internetre. Mi hajnalban fél kettőkor kelünk és háromkor már itt vagyunk. Ránéztem a telefonomra, és ezervalahányszáz lájk volt rajta. Dolgoztunk egész nap, és amikor újra rákukkantottam, már négyezer lett. Végül 23 ezer kedvelés jelent meg és 17 ezer megosztás. Akkor már jött a tv, a rádió és az újságok is.
Tavaly december 23-án főztünk meg a pörköltet. Húsz órai munkával sütöttünk 40 tepsi süteményt, magam vágtam kockára, és egyesével csomagoltam. Aznap este holtfáradtan végeztünk, aztán rohantunk haza, mert az otthoni karácsonyra is készülnünk kellett.
NK: Hogyan fogadták a karácsonyi ebédeket a vendégek?
Péter: Sokan csak azért jöttek, hogy meggyőződjenek, igaz-e a hír. Mások az iránt érdeklődtek, hazavihetik-e amit kapnak. A tévéseket az érdekelte, hogyan fogom kiosztani ezt a töméntelen ételt. Itt álltam bent, ide tettünk az asztalt, aztán az üstből folyamatosan mertem az adagokat. A vendégek szakaszosan érkeztek, nem volt folyamatosan hosszú a sor. Csak az utolsó főzésnél álltak a főkapun túl, egészen kint az úton.
D-M: Milyen volt a rendezvények utóhatása, hogyan emlékeznek rá az emberek és ön?
Péter: Olyan emberek jöttek ide, akiket még nem ismertem itt a piacon, akiket soha nem láttam. Mindenki nagyon, de nagyon hálás volt. Egyszerűen nem tudom elmondani, milyen sok szeretetet kapunk azóta is. Ez akkor is elfoglalta a lelkem egy részét, a többit a karácsony, meg a gyerekek, és ezzel minden kerek lett az életemben.
D-M: Ön azon kevesek egyike, aki tudja, hogy nem csak kapni, de adni is jó!
Péter: Ehhez szeretet kell, és pedig nem csak karácsonykor, hanem mindig.
Vendégek a teraszon
NK: Mivel készülnek az idei karácsonyra?
Péter: Ezer adag étel tuti, de előre nem tudhatjuk, mennyivel lesz több. Ha többen jönnek, akkor sem marad senki éhen.
A menü: pörkölt tésztával, savanyúsággal, sütemény, zsíros kenyér, és tea. Tudja, a téli hidegben a hajléktalanoknak jól jön, ha van a zsíros kenyér is.
Szeretnénk, ha az idén azok is eljönnének, akiknek ez nehézségekbe ütközik. Például öregotthonok lakói, vagy gyerekotthonokból… Még több asztalt fogunk kitenni, hogy elférjenek. Az ebédhez feldíszítünk egy nagy fenyőfát, és az asztalok is díszt kapnak, hogy a szegények átérezzék a Szeretet Ünnepének hangulatát.
NK: A rendezvényhez sok sikert kívánunk!
D-M: Japánnal kapcsolatban van-e valamilyen élménye?
Péter: Óriási élményem Az utolsó szamuráj című film. Ez a kedvencem, több, mint húszszor láttam. Peti fiammal is sokszor megnéztük. Mondja, hogy „apa, már annyiszor láttam”, mire megveregettem a vállát: „nem baj, fiam, semmi másról nem szól ez, csak a hazáról meg a becsületről”.
D-M: Látta esetleg a Sógun című tv-film sorozatot is?
Péter: Hogyne! Sajátságos kultúra a világ másik végén. Az is becsületre tanít, amit érdemes mindenkinek megszívlelnie. … Tudja, van egy japán kincsem. Régen vettem hagyatékból egy valódi szamuráj kardot. Nem tudom, mennyire értékes, ereklyeként őrzöm, évek óta kint van a falon.
NK: Ön a munkában és a jótékonyságban a szülei nyomdokán halad. Mit szóltak, amikor belekezdett ebbe a közérdekű, önfeláldozó munkába?
Péter: Még senkinek nem árultam el: nekem sajnos nincs kapcsolatom a szüleimmel.
NK: Miért? Mi történt?
Péter: Nekem anyám a mindenem, apám pedig a példaképem… Sajnos, még sincs kapcsolatom velük, sőt, senkivel a családomból. Senkivel.
D-M: Haragudnak az előélete miatt? Azokért, amiket fiatal korában tett?
Péter: Igen, azokért, de a múlton nem tudok változtatni. Teljesen új életet kezdtem. Családom, otthonunk van, és becsületes munkából élünk, és másokon is segítünk, mint a szüleim.
NK: Mi erről a véleménye a serdülő gyerekeiknek?
Péter: Csupán négy házra lakunk a szüleimtől. A gyerekek már nagyok és sajnos, mindent értenek. Régen átjártak, mostanában ritkában szánják rá magukat.
NK: Említette, hogy vannak testvérei.
Péter: Igen. Hatan vagyunk testvérek. Négy fiú és két lány. Én vagyok a legkisebb fiú.
NK: Velük legalább tartják a kapcsolatot?
Péter: Senkivel. Ők egymással igen, de velem nem. Vagy talán én nem tartom velük, már nem is tudom.
NK: Fárasztó munkát végez. Miből építkezik, amikor úgy érzi, hogy túl fáradt?
Péter: Apámból. Ő a példaképem. Gyerekkoromban a sofőrködés mellett két-három vállalkozást is futtatott értünk. A feleségemnek szoktam mondani: „Engem nem érdekel, mi történik holnap, csak az, hogy nektek mindent megadjak. Ezt tanultam apámtól.”
D-M: Fel tudna idézni az apjával kapcsolatban egy emléket?
Péter: Gyakran eszembe jut ez a gyerekkori történet. Első, vagy második osztályos koromban az iskola mikulás ünnepséget rendezett. A mikulás mindenkit egyenként magához hívott, válaszolnunk kellett egy kérdésére, utána kaptunk tőle egy szép ajándékot. Engem a térdére ültetett, és akkor a dolgos, olajos kezéről felismertem benne apámat. Amikor mentünk haza, rákérdeztem „apa, te voltál a mikulás?” Erre tiltakozott, hogy nem, nem. Aztán átölelt és megcsókolt. Soha nem tudom elfelejteni ezt a kis jelenetet.
D-M: Véletlenül sem szoktak találkozni?
Péter: Néha látom őket az utcán. Sajnálom, hogy így alakult. Őmiattuk vettem házat az utcájukban, azért, hogy idős korukban segíthessek. Azt hiszem, a testvéreim nyakig benne vannak abban, hogy a szüleimmel megszakadt a kapcsolatunk.
NK: Mi lehet az oka?
Péter: Persze; az irigység.
NK: Gondolom, nem a munkát irigylik öntől?
Péter: Azt aztán nem. Ami azt illeti, nem szívesen venném ide őket, inkább idegenekkel dolgozom. Relatíve idegenekkel, mert például Marika néni olyan, mintha a gyerekeim nagymamája lenne, Maja pedig szinte a testvérük.
NK: Ön boldog és sikeres ember. Becsületes munkával tartja el a családját, sokakon segít, szeretik és tisztelik. Ha kérhetne egy nagy csodát, mi lenne az?
Péter: Apám, meg anyám. Igen, őket kérném. (A nagydarab ember elfordul, és a szemét törölgeti.)
Inter Japán Magazin
